Szerdára, azaz mára ideális kirándulóidőt ígértek a meteorológusok, így már a hétvégén elhatároztam, hogy végre betervezek egy komolyabb túrát az eddigi meglehetősen rövid barangolásaim után. A térkép rövid tanulmányozása után úgy döntöttem, hogy Szentendre felől indulok, s vagy Dunabogdány vagy Visegrád lesz a célállomás. Végül a dunabogdányi utat választottam, ám mégis Visegrádra érkeztem meg. De haladjunk csak sorjában.
A túra útvonala.
Önmagamat meghazudtolva frissen keltem hajnali hatkor, hogy a fél hetes busszal induljak Szentendrére. A Barackvirág utcánál indul a túra fő jelzése, a zöld, de mivel nem ismerem annyira a megállókat így véletlenül már előbb leszálltam. Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnom a főút mellett, mert hamar elértem ahhoz a bizonyos Barackvirág utcához, s lelkesen el is indultam rajta felfelé. A lelkesedésem azonban hamar lelankadt, mert nem várt hosszúságú volt az utca... Végül már kifejezetten ideges lettem, hogy mikor lesz már vége, hiszen nem túl kellemes az aszfalton felfelé kaptatni. Már az utolsó házakat is elhagytam amikor még mindig nem ért véget...
Körülbelül két kilométert kellett az utcában mennem mire végre elkanyarodott (véletlenül se ért véget). Már csak az volt a kérdés, hogy hol folytatódik a zöld jelzés? Nagy nehezen sikerült megtalálnom: az aszfaltút után semmi átmenet nélkül a legnagyobb dzsumbujban folytatódott térdig érő gazban és persze bokrok között. Igaz, szerencsére csak rövid ideig volt ilyen, és hát így visszagondolva nem is volt olyan vészes, például néhány későbbi szakasz fényében... De azt majd a maga idejében.
Egy dombra értem fel, ahonnan jól be lehetett látni a környéket, a közelben lévő hétvégi házaktól kezdve a Szentendrei-sziget erdein át a Duna túloldalán lévő városokig (Göd, Dunakeszi). Hamar tovább indultam, végre erdőben és rendes turistaúton. Időnként tisztásokhoz értem ki, ahonnan szintén be lehetett látni a tájat, de már egyre jobban, egyre többet, reményt adva, hogy az egyre közelebb lévő Vörös-kőröl majd igazán fejedelmi lesz a kilátás. Az Álló-rétre jutva több turistaút is beérkezett, ez volt az első komolyabb elágazás amihez jutottam. A réten egy emléktábla is el volt helyezve, sajnos azonban mivel „Matyás kiráj” [sic] úgy döntött, hogy neki ide kell hatalmas feliratot készítenie, miszerint „itt járt”, valamint mivel eléggé meg volt kopva a tábla, így nem tudtam kivenni kinek állították.
Rákanyarodva a Vörös-kőre vezető útra, enyhén emelkedő, kanyargós ösvények között értem fel a csúcsra. Itt rögtön megtaláltam a már a turistaatlaszban is látott esőházat, de ezt gyorsan elhagyva a kilátó felé siettem. Sajnos némileg csalódnom kellett, mert a remélt tágas panoráma elmaradt, köszönhetően néhány bokornak ami jócskán belelógott a látványba. Így sem kell panaszkodnom, hiszen azért más irányokba tényleg messze be lehetett látni a vidéket. Úgy mint a Szentendrei-szigetet, a Duna két ágát, vagy éppen Vácot, a mögötte húzódó Naszállyal.
Hosszabb pihenő, nézelődés és uzsonna után indultam tovább. A Vértes-mező volt a következő megállom, igaz itt csak azért pihentem meg, mert időközben rájöttem, hogy a turistaatlasz részletes útleírást ad a Dunabogdány felé tartó zöld jelzésről, azonban úgy, hogy még a falu előtt áttér a Visegrád felé tartó kékre. Leültem áttanulmányozni az utat és úgy döntöttem követem az atlaszt, s ezen az útvonalon megyek tovább. Szükség is volt a tájékoztatóra, mert mint kiderült többször is elég nehéz volt megtalálni a jelzést. A Vértes-mező egyébként egy nagyon szép, hosszú rét, melyet néhány magányos tölgy parkszerűvé varázsol. Osztályoknak, csoportoknak kiváló pihenőhely.
A mező után rögtön kisebb bolyongás után találtam csak meg a zöld jelzést, ráadásul mivel az atlasz által beígért kerítés sem haladt az út mellett így kicsit aggódtam, hogy jó helyen járok-e. Szerencsére egy idő után megjelent a kerítés, illetve csak annak tartó oszlopai... A lejtős út végén egy szekérútra jutottam, de erről hamarosan letért a jelzés a Kalicsa-patak árka felé. A patakhoz érve az útmutató lazán csak annyit írt, hogy „átkelünk rajta”, de ez számomra igen komoly feladatot jelentett. Eleve meglehetősen meredek volt az árok, másrészről a jelzéseket sem láttam a túloldalon. Magában az árokban pedig nem lehetett menni, mert bár nem sok víz volt benne, de teljesen járhatatlan volt a kidőlt fáktól és egyéb akadályoktól. Végül azért csak sikerült megtalálnom az utat s felkapaszkodnom a túloldalra, ahol már kényelmes szekérút következett.
Kilométereken át tartott a kellemes erdős út, különösebb emelkedők vagy lejtők nélkül. Egy idő után befutott a kék kereszt jelzés is, mely a „párhuzamosan” haladó országos kék útra visz át. Hosszas, de kényelmes séta után elérkeztem második nagyobb pihenőmhöz, a József-forráshoz. Az idő már jócskán elszállt, így itt meg is ebédelhettem, hogy újult erővel vághassak neki az út hátralévő részére. Egy hatalmas öreg tölgyön kívül erre nem volt más különleges látnivaló, így gondolataimba merülve „száguldottam” tovább. „Száguldottam” – mert bár nem hiszem, hogy túl gyorsan mentem volna, de mégis nagyon hamar elérkeztem a dunabogdányi elágazáshoz.
Itt a zöld jelzés tovább haladt egyenesen a falu felé, én viszont balra fordulva rátértem a kék keresztre (nem arra, amiről feljebb volt szó), hogy még épp Visegrád előtt beérjek a sima kékre. Nem várt bonyodalmak kezdődtek azonban. Először is az eddigi szépen kijárt szekérút egyre szűkült, ami még nem volt olyan vészes, viszont egyre elhagyatottabbá is vált, ami viszont azt eredményezte, hogy egyre sűrűbb gazban kellett taposni. Amikor kiértem a bozontosból a Kecske Jankó-árok mellé jutottam, ez már ellentétben az előző szakasszal egy igen kényelmesen járható erdei úton vezetett.
Pár perc múlva kiderült, hogy túl korán örültem. Leért az út ugyanis az árokba, illetve annak néhány mellékágába, amiket keresztezni kellett. Ezzel nem volt különösebb gond, viszont hamarosan olyan, szinte már derékig érő dzsumbujba értem, hogy komolyan elgondolkoztam, hogy biztos ez akar-e lenni az út (jelzés persze ilyenkor sosincs). Mikor végre kikeveredtem, feláldozva a lábam, amit rendesen összekaszaboltak a növények, átkeltem a fő árkon, hogy az utolsó szakaszt tegyem meg mielőtt újra kiérek egy szekérútra. No, itt történt meg az, hogy az alig néhány perccel ezelőtti bozótost már tágas útnak, sőt szinte sztrádának tekintettem. Itt ugyanis, amellett, hogy a növények száma tovább növekedett, már kidőlt fák is akadályozták a menetet, váltakozó magasságban, sokszor egymás hegyén-hátán. Mindehhez hozzá kell venni, hogy az út szélessége minimálisra zsugorodott, amit helyesebb lenne inkább szélesség helyett keskenységnek nevezni. Ja, és persze végig igen kemény emelkedő volt az egész, bár a többi gonddal való küszködés közben ez szinte fel sem tűnt...
Naná, hogy ezek után nagy megkönnyebbülés volt feljutni a szekérútra, ahonnan kezdve viszont már tényleg kellemes volt a túra. Az út először hatalmas kerülővel megkerülte a Pap-hegyet, majd fakivágásokkal tarkított erdős részen elérte végre valahára az országos kék vonalát. Ezen haladtam tovább, s kisebb emelkedő után feljutottam a Fekete-hegyre, ami már Visegrád közvetlen közelében van. A távolban már hallatszott a nyári bob pályát használók önfeledt sikongatása, nem is tartott tovább néhány percnél, hogy én is odaérjek. A kipróbálását inkább máskorra halasztottam, helyette a Nagy-Villámon lévő kilátót kerestem fel. A látvány lenyűgöző, a Fellegvártól és a Dunakanyartól kezdve a Szentendrei-szigetig vagy Vácig sok minden belátható. Nem beszélve a rengeteg hegyről, dombról, ameddig a szem ellát.
Sokat tűnődtem, hogy maradjak-e egy kis városnézésen Visegrádon, de végül úgy döntettem inkább lemegyek a buszhoz. Hosszas, kanyargós út vezetett le, melyet igyekeztem minél gyorsabban megtenni, hogy még épp elérjem a buszt. Már-már feladtam a reményt, de örömmel láttam, hogy nem csak én, de a busz is késet pár percet, így szinte abban a pillanatban megérkezett, mikor én beértem a megállóba... Jó kis túra volt, változatos tájakkal és kalandos szakaszokkal. Legközelebbre is szeretnék egy komolyabb utat betervezni, ez most kb. 20 kilométer lehetett.
